Egyetlen kincsem a nincsem
tenyérnyi jelből merítem hitem
megsárgult papir gyűrött szavából
indult felém holnapom a mámor.

Egyetlen kincsem a nincsem
rám feszűl jövőm vászna
arcom barnított békés ránca,
anyám feledett mosoly kovásza.

Egyetlen kincsem a nincsem,
földi kincset nem gyűjtöttem
Fiú szavára esengve figyeltem
így lett belátó bárány belőlem.

Egyetlen kincsem a nincsem
egy csöndbe ágyazott vágyban
némán, vakon világgá ordibállak
Téged, kiből új születés árad.

Néma párbeszéd, amint
szemed szemembe néz,
már csak én érzékelem
az izzást, mióta sírba tettek
ez olyan visszás érzékeket
szül, ebbe még az itthagyott
is beleőszül, merev fénykép
arcoddal ha az élet szembesül
apró villanásnyi emlékkockák
távlatában a lelkem csendesül.
Emlékedre gyertyát égetek, nem
fogadom el, hogy nem vagy már velem...

Az én elsőszülöttem a meg nem született gyermek,
akit kirángattak belőlem életre esküdött kezek.
Hány és hány anya mondhatja ezt bátran,
szívére téve kezét bűnbánóan, meg nem született
magzatának. Bocsánatért esdeklünk a Teremtés
Urának, vállalva a megvetést, de irgalmat remélve
a bűnre hajló örök Évának!

Ez vagyok! Így szeress!
Bennem mást ne keress!
Vagyok mint levetett kabát
kit néha felveszel ha fázol.

Tested melegét én is melengetem
kedvedet néha felüdíthetem, csak
egy vagyok a sok ital közül
kinek a szomjazó megörül.

Ne várj tőlem sokat, csupán
mit adhatok, ámor szőtte pillanatot
mely elröppen akár a méh...

Mosolyomat őrizgeted, vágyón
kéregeted, ahogy a koldus az aprót
én adogatom szegény legény.

Mindenkiben rejtőzik egy szikra,
mely jelzi mi az Isten titka, mert Ő
saját képére teremtette az embert
nézz a szemébe és felsejlik a tenger.

A víz a szikrát ki tudja oltani, az ember
saját testvérét meg tudja fojtani, ám
akit Isten tüze éleszt, annak szívében
szerető láng ébred, féltékenység

nem lesz úrrá rajta, minden napját
az Úrnak szele hajtja, zászlajára
egy gyermek képe kerül, aki megnőtt
és Istenért lelkesült, odaadta életét

is értünk az emberiség Istennel
szembesült, nem tehetünk immár
semmi kifogást, el kell fogadnunk
a tisztázó halált, mert ha békén

fogadjuk keresztünket elnyerjük
a megígért örök életünket.

Vértelenül végtelenül vágyva a véget,
ha így teszel akkor is elnyel az enyészet,
az öröklét keveseknek adatik, mert
az ember csupán kegyelemből él és
jó szándékból marad itt e zavaros bolygón.
Szánd a szenvedőt, viseld a vihart,
békülj a békétlennel, oszd amid van
amíg teheted s feledd el nevedet,
mert új nevet ragasztanak rád,
várad ha nem is látod romhalmaz már,
a senki földje és mindenkié a tiéd,
vagy egy maroknyi por, melyre írnak
mások, akik megmaradnak e világból.

Tengernek szeme tükrözi az eget
ott ahol lakoznak az istenek.
Árbóchoz kötözött hajós lettem
kínok között járok a fellegekben.

Szememet csókolja egy hullám
tágramered összeragadt pillám.
Halvány ködbe látom alakod
titkot sejtőn hív a Balaton.

Kövek őrzik távolodó léptedet
mélye fedi el az enyészetet.
Hullámsírod azóta kísért

kérdezem az égtől felelj: miért?
Testem ha a habokba vetem
megsimogat áldott lágy kezed.

Ki született készüljön a halálra,
sőt arra is nem lengetnek neki
pálmaágat, fel kell fognia mi az
élet célja, hiszen élete végén
visszatér a sírba, megkérdezik
tőle felismerte-e. mivégre
született a földre. Méltóságát
azért kapta, hogy Ő több lehessen
mint volt az apja, vagy legalább
tisztelje emlékét, kinek köszönheti
élete értelmét, a cél maga a
kezdet kitől az ember
tanulja hogy EMBER.

Völgyek lilioma hajlik az útra
tekintget jobbra tekintget balra,
hol vagy kedvesem akinek nyíltam
szakíts le megnőttem ahogyan bírtam.

A déli órában érkezik a kedves
holló fürtjei izzadságtól nedves,
szája szomjazik, rogyadozik lába
ölelő karjait szélesre kitárja.

Ölelik egymást örökkön örökké
boldogan nézi felettük a kék ég
jókedvük szétárad minden virágra.

Táncolnak a lepkék donganak a méhek
csigák is megállnak boldog most az Éden
tücskök hegedűi cirpelnek vidáman.

Megvert engem az Isten
vénülő szemekkel,
olyanra emeltem tekintetem
kit soha nem érhetek el.

Elhomályosította látásom
most hunyorgok utána,
tapogatózok a sötétben,
tántorgok nyomába.

Bennem buzgón barka leng
a múltnak integet,
ráncaimra csomót kötök
ne ismétlődjenek meg.

Már elnyelt mindent
az emlékezet kútja,
lelassult erővel vánszorgok
egy ismeretlen útra.