Így van ez jól kedves feleim,
a végtelenizmus talaján állva,
hiábavalóság minden ember vágya,
mert a boldogság honába mindenki
egyedül lép át a nihilen túl az
örökkévalóság boldog otthonába.

/megadott szavak: ölelés, ébredő, gyűrött, suhan, préda,kér, kopott/

Repülő suhan velem feléd,
baráti ölelés vár reám,
kopott nadrágom üres zsebét faggatom
lehet, hogy lelkemen pattan a zár?

Gyűrött arcomra csókot lehelsz,
ébredő figyelmem egy kis zugot kér,
kérlek ne engedd, hogy préda
legyen belőlem, a barátság
sokkal többet ér.

Egy kéz most értem mozdult,
ezt soha nem hittem volna el,
most, hogy e hétre ütött az óra
már nagyobb hittel zengem, hogy létezel.

Nekem látnom kellett
azt a szörnyűséget, hogy
értékelni tudjam a nyugalmat.
Látnom kellett a halálra vált szemet
tudjam mit jelent a fényesen
csillogó pillanat.
Hallanom kellett az ordítást,
hogy megértsem a halk
szuszogást, a fényt
az árnyék mellett.
A templom békéjét
a háború borzalma fölött.
Először ámulatba estem,
majd kábulatba,
gyönyörködve láttam
a fenséges csodát, egy
kisdedre helyezték
a fényes koronát.
Látnom kellett, hogy
megértsem, felettünk
nem úr az enyészet
látnom kellett a csodát.

Nincs már bennem lélek mert
letagadtam magam odaadtam őt
egy felsőbb hatalomnak mikor hívott
már csak a kukacokat láttam így
lesz amíg élek őt érzem óriásnak.
Láb nélkül is a mennybe jutottál
pedig évek óta tolószékből soha
nem futottál - bocsáss meg nekem -
bűnös vagyok Éva bűneim miatt
jutok majd pokolra. Adjon az Isten
örök boldogságot most már csak
sírodra viszek majd virágot.
Fojtogat a sírás mert vádol az írás
amit a legkisebbtől elmulasztok az
lesz a végén a gyalázatom.
Én is bűnbe estem mint egykor Éva
a kígyóra hallgattam szívem tőle béna.
Vádolom magamat ahogy egykor Péter
könnyem Isten látja bocsánatát kérem.

Rajongásig
érleltem az érzést,
szívembe véstem
azt a nézést.
noha semmi
közöm nem volt
hozzá!

Köszöntelek Uram napja
ki vagy nekünk élő manna,
ki lakozol tüzes borban,
adod magad ma is tisztán,
új hajtásként a keresztfán!

Csak azt az egy zord éjszakát feledném,
mikor megmutatta a pokol tornácát az ég,
ahol álruhás próféták elárulták a testet,
ők maguk állították a szégyenkeresztet.
Csapdába csalták a hívőt, pénzért árusítva
a szeretőt, elöbb lettek ávósok, majd ezt
követőn Judások. Alázva az élő szentet
megbecstelenítve a keresztet. Világfájdalmat
hoztak így a földre, éljenezve a Sátán a győztes.
Ezzel szembe ment az igaz, felmutatva ki is
a gaz, tükröt mutatva a gonosznak, szólt:
üsd a másik arcomat. Töviskoronát is kért,
feledve fájdalmat, vért. Eggyé vált a szenvedővel
sorsot vállalt a kétkedővel, bűnbánatot
tartva mások helyett, maradt élő kereszténynek.

Boldog vagyok létem ragyog
bár idétlen bennem a lét,
mert boldog aki él és szeret,
időtlenül megérett hitem
bűvkörében levetem sarum
mert ez a hely megszenteltetett,

a szeretet soha nem elég,
őszi lehelet elment teveled
visszatért a nyár, nézem egy
fiú mosolyát, nem engem néz
de téged idéz úgy mint akkor
először...nem tudom szemem

levenni róla újra visszapergett
az óra...a szeretet soha nem elég
újra elkapott a hév már
nem érdekel a dér
boldog vagyok

Pusztából kiált a lélek
a mai kor emberének
vigyázz, hogy kiben bízol
ma is támad a kígyó!

Évából fakad a bűntudat
ő tudja már ki az áldozat,
ismeri a vétkek útjait,
keresi a forrás kútjait.

Kivágják a fenyőt mint Jézust,
áldást oszt rá a klérus, de
ti a léleknek higgyetek és
mindenek felett szeressetek!

Kedvesem! A falevél halk nesze
figyelmeztet ember holnap leszel-e?
Vakuként irányítottad felém villanós
lényedet, érzem fényed vagyok, ha
visszatükrözöl, de ha elvakítasz,
úgy Te sem tündökölsz.
Ne ölelgesd önmagadat karba font
kézzel, inkább ölelj mást, hálatelt
szívvel. Vedd észre áldott a hely,
hol bölcsőd ringott, s ha csalódtál
másokban, ne feledd a hited megingott.
A falevél is fénylik, ha eső áztatja
arcát, ne szégyelld magad előttem,
hogy sárba tiporták vágyaid álmát.
Érzésünk ingatag, emeld föl magad!