Mutatok egy nagy fityiszt
megérheted majd a finist

Bokros alján béka ül
tarló égés után sül

Lesz még más a politika
nem változunk mi meg soha

a szekfű már szétszóratott
kapkodjátok fel a magot

Demokraták összefognak
egymástól is árkot lopnak

a jobbik már nem lesz jobb
csak ha kicsit visszafog

Sárdobálás sárlapáton
veszekedés ősi átok

Összebújnak a magyarok
a vérszerződés nagyhatalom

de már régen elfeledték
országukat széjjeltépték

darabokban már az ország
nótájukat újra fújják

sárból is felépül hazánk
bár egy kissé foltos gatyánk

a jobb jövőt a gyermek hozza
neki nincs még foltos múltja

megtanítjuk ez már elég, nem
más ez mint sárfröccsenés.

Úrrá lenni tanulunk. Önmagunkon, érzéseinken. Leszegett fejjel.
Felülemelkedni mindazon mi érték - zűrzavaros, pálinkagőzös, dohányboltos - hangzavarban.

Mintha szégyellnünk kellene azt is hogy vagyunk, pedig "Felkelt a napunk" mégis alpári a szavunk.

Kitörni vágyunk ebből a körből, ki akarunk maradni az örömből. Ökörködünk.

Sebeinket nyalogatva mutogatunk a másikra. Ő kezdte! Bűnbánat kellene! Mélyen elásva szorongatjuk lelkünk mélyén. Hiányaink a céljaink. Valami gubanc van a fejekben.

Mutatóban jobbja! Kalickába zárva, büszkén körülhordjuk új csodára várva!

Az asszony kiáll a tenger partjára
mit súg a szél míg borzolja ősz haját?
Válj eggyé a vízzel a nyugodt kavicsokkal,
hirdesd a vasárnapot áldott nyugalommal.

Tisztítsd meg magadat megszentelt vérrel,
dicsőítsd az Úr Istent összetett kezeddel,
adj hálát a kenyérért amit Urad adott,
szenteld meg magad is ezt a mai napot.

Harmatcsöppes gyönge ágon
ringatózik egy madár, szárnya
sérült, lelke vérzik érzi ideje lejárt,
mégis dalra mozdul csőre, rá se
ránt a rossz időre oda csalja társait,
rázendít a csöpp kis kórus, köztük
ugrál veréb, mókus, éneküktől zeng
a vihartól tépett szép magyar határ.

bajtársak és sorstársak vagyunk
a békéért áhítozik agyunk
mit kéne tenni hogy megértsék az emberek
nem sül ki semmi jó abból ha dörögnek a fegyverek
mostanság megmosolyogják aki békéért kiált
de nem véletlenül küldték el nekünk
az Istennek Fiát

Vízcsepp gyöngyözött testeden
e kép beragyogta estemet, most
is hallom a tenger zúgását, kagyló
hordozza kezed szorítását, látlak
amint lehunyom szemem, elém
idéz fényes képzeletem...ragyogj
ragyogj csillagom fentről, vidám
holdsugár - mosolyod feltölt -
érzésem fennkölt .....

Összetört kőtáblákat igazgatok
tépett, gyűrött iratot lapozgatok,
illesztgetem a félbetört egészet,
részese vagyok egy nagy egésznek.

Vannak el nem évülő bűnök, hibák
be nem hegedt sebek - az ember kivár -
nem rontom az amúgy is rossz statisztikát.

Távol áll tőlem más képébe vágni a frankót
inkább szőnyeg alá söpröm a neki szánt szót
építő szavakat szórok szerteszét, azt hittem
nem kell a szentbeszéd, úgy gondoltam
az idő szele mára megkopott, ám ha tartóra
tettem ettől mint kristály ragyogott.

Teszek veszek mindent elviselek
mióta szerelem szorítja szívemet.
Azóta nem ismerem a gőgöt az
érzés legyőzött: szeretem!

Meghajlok minden fájdalom előtt,
jó ismerősként köszöntöm őket,
tudom ha nem jönnének nem
érezném milyen is az élet.

Majd ha letörik ágamat mit
viharos orkán szele hajt
magam mögött tudhatok
minden földi bajt.

Eggyé válok a föld porával
csókot lopok párom homlokára.

Szép szerelmemért viselem a koronát
mely szorít egész életemen át,
ha magam mögött tudom a fájdalmas
földi létet, irgalomból nyerek
hűségemért örök üdvösséget.

Nincs az a hatalom
ki eltiporhat, ha
benned a por hat!

Pattan a rózsa
éled a nóta
tüskés szárát
ne szorítsd már

Jajong az ajkad
visszaharaptam
hervad a kedved
lelohadt már

bennem az élet
hiú reményem
végtelenségre
kihegyezett

sebes ajakkal
hűsít a hajnal
vágyteli kedvem
eltemetem

piciny magodnak
életet adtam
sikolt az éjjel
jöjj ide már

lásd ezt a csodát
életnek fiát
kezednek ringó
lágy talaján

horgas időben
kis csecsemőben
éled az ösztön
anyja után

harmatos ajkán
halk szuszogásán
megpihen a mosoly
alkony derekán

nézem a szentet
éled a kedvem
ezért volt érdemes
élni talán