Valamikor egybe volt a föld
nem választották szét a tengerek, de
bűneik miatt Isten megrázta a földet
ezért bűnhődnek ma is az emberek.

Új támadásba lendült irigység miatt
az álnok vesztett kárthozó, így
támadt az emberekre a saját
győzelemről álmodó.

A jó és rossz tudás fájáról szakító
már különbséget tud tenni a két
erő között, szabadságának Ő szab
határt ha kemény falakba ütközött.

Ma sincs másképp a jó és rossz
harca közöttünk is valóság, az
egymást meg nem értő ember
gyakorolja a szakítást.

De a szabadság ma is adott
akiknek szeme előtt a bölcsesség
lebeg, azok tudják miként lépjenek
ők a boldogságra teremtett emberek.

Sínekről szedték össze darabjait
közte az ökölbe szorult kezet, egy
ceruzát szorított benne mellyel
vétkezett.

Leírta mindazt mi bűne e népnek,
majd a sínekre helyezte azt, majd várta
a dicső halált, ami elhozta neki a vigaszt.

Szálltak a lapok a szélben egyre távolabb
a helytől, egyetlen lap ott maradt, mely
elnehezült a vértől.

Testétől elvált a lelke,
itt bolyong ma még
figyeli a reakciót
miként fogadják halálhírét.

Nem mindegy mi ellen lázadsz testvér,
egy napon felemelt ujjad lefelé görbed
s oda mutat ahová nem akarod,
emeld fel a fejed amíg bírod, amíg a
napodat épp ésszel s tiszta kézzel
saját magad írod, ma még vezet az írás,
holnap nem marad más utánad más
csak a sírás, minden sivárság hozhat
újulást minden pálfordulat ígérhet
feltámadást, a fájdalom akkor hosszú
ha táplálja a véghetetlen bosszú,
nem mindegy miként zárod le szemed
a feledés és homály így is úgy is eltemet.

vonzott az út vonzott a pálya
vonzott az igazság vonzott a hála
vonzott az élet minden ami szép
de legjobban az emlékezés

vonzalmamnak van határa
visszatalálni az igazságra
már körötte forog életem
megköszönve hogy létezem

utamat Te igazgatod
betegségem gyógyítgatod
dalomat elém hozod
belőled szól minden dalom

kérdéseimre Te vagy a válasz
kétségeimben vigaszom
hogy rátaláltam a ritmusra
neked Uram hálát adok

tiszta forrásból töltöttem a vázát
friss virágot tűztem közepébe
miközben gyújtottam a gyertyát
a függöny meglibbent mintha üdvözölne

huzat járkált a szobában kitárt
ablakomból sóhajom kiszökött,
mint anyám fejkendőjéről az
illat mikor végleg elköltözött

a múlt időkből emléket lopok
visszadédelgetem tested melegét
magam mellé közben dúdolom:
most élsz...gyere ülj kedves mellém

Szeszélyes napokon elhalkul az ének,
magukban játszadoznak
a botrányos zenészek.
Hol szavakkal, hol az emlékezés
hídján magukon nevetve vagy
a bezártak kínján.
Bennem apró rezonancia a
feléd forduló tolerancia, ám
te elutasítasz engem, majd
fékezhetetlen szenvedéllyel
fújod a magadét, már nem
rezdülünk egy ütemre mert
más zenekarban játszunk,
hangszered rikoltó kűrt, ami
engem zavarba hozott, én
csak csellón játszom egy
bús dallamot. Elhessegettél
mint egy zavaró legyet, nem
kívánva, hogy a szemed előtt
legyek. De biztos jól van ez így
nagyon mélyre ásták az árkot
kevés rá az ír. Belátom e
kapcsolatban csak vesztes
lehetek, ezért ide helyezem a
tollam, ha akarod tovább hegyezed.

Boldog vagyok nem csak nekem tetszik,
mert a színész nem csak szín és ész, de
érzékeny művész, művi hiszen más bőrébe bújik
vész mert tüzet gyújt és kúszik, be az emberek
szívébe, vágyába, az baj, ha beér az ágyába
oltaná, de már nem tudja, így jár az a nő, aki
vágyait mint a csikket elnyomni nem tudja.

Ki az ki élteti a szirtes hegytetőn
egy szál magában a büszke bölcs fenyőt?
Megmondom emberek, jól figyeljetek
jelként küldte a Fölség, hogy ne csak egy
jelenség legyen nektek, hanem intő példa
ki mutatja bár tövét hideg kő szorítja,
ágait mélység fölé tárva kereszt jelét
küldi hetedhét határra. Télen angyalok
vigyázzák, tavasszal felhők babusgatják
édesanyánk kezei vihartól is óvják.

Nálam lóbálta lábát a halál dongóként
azt súgta jer, jobb lesz odaát,
azt nem tudom odaát jobb lesz-e,
engedd, maradjak még kertemben.

Most érleli gyümölcsét barackfám,
hintáztatja kis kölykét diófám,
mutatja színes ábrázatját a málna,
le kell szednem az epret már ma.

Eleget leszek még halál a terhedre,
ölelj ma mást kérlek kebledre,
simogasd, becézgesd új mátkád,
nem készült el még halotti pártám.

Hűvösen fogadom e legyeskedést,
mit köröttem ez a dongó zümmög,
nagyapám szavát hallom ismét
amit orra alatt a halálról hümmög.

Megbillent a bolygó jobbra balra dől
tengelyéből kifordulva rázkódik a föld
ez az emberáradat már temeti a békét
ki az aki megjósolja a szenvedések végét?

A mennyországba már nem tolonganak a felek
megvárják alázatosan hogy az Isten mondja: gyere!
Lesz egy új világ - nagy reális vágyálom -
az Édentől nyugatra nincs ország ahová vágyom
sem Keletre, vagy a napfényes Délre
Északból is elegem lett inkább megyek a fénybe

a vén Atlasz megtelt elrepülni vágyom
béke galambként felröppenek alattam az egész város
egyre jobban távolodom az ingó bingó földtől
a reményteli és virágos napfény szítta zöldtől

felettem az ég kék átlátszóan tiszta
ha elérem a horizontot nem nézek már vissza
mert belátom nem tudtam eligazodni
soha az álhumánumok útvesztőiben.