új hangot üt meg a gong
lágyabbat takarodó előtt szólót
az utolsó lapot is teleírták
tőlünk független alkotók

éjszakára ágyaznak angyali karok
lejárt a huszonnégy óra
- ne zajongjatok -
utolsó pillanatra még egy
képbe zsugorodik a lét

a vágy elhagyja a testet
a vágy átöleli a csendet
a vágy időtlenségbe simul
a vágy örökre elcsitul

titok voltál az is maradsz
titkok közül a napsugaras
érzéket bolygató izgató láz
Te voltál a személyes névmás

Új szelek fújnak friss tavaszi,
miért nem más a politika - mondja meg már valaki!
Jobbnak lenni jó, hírdeti egy plakát,
a balkezesek suták, akik nem tanulnak hibáikból buták.
Nem lett más a politika, félre vezet az évszázados erotika,
orruknál fogva megvezetik e népet, többre tartjuk
mindeneknél a meztelenséget. Hát akkor vetkőzzünk neki
dobjuk le a szennyes gúnyát nosza neki!
Gondolat foszlány - egészségesnek lenni jó,
a hamisság mire való? Táncolni, olvasni, írni, szeretni jó.
Félrevezetnek a görbe utak, takarjuk el az arcunkat,
ha vétkezünk, a fejünk fölé a köd leereszkedik,
csak az talál, aki keres, kutat, kutakodjunk napjainkban,
de hagyjuk már magunk mögött a megveszekedett
útjainkat, múltjainkat.
Ki változtatni óhajt, magába szívja, övé lesz a sóhaj,
apró léptekkel indulásra kész, bölcsen elismeri
az összetartó egészt. Új szelek fújnak friss tavaszi!

Fölmorzsolja önmagát a gőg,
bekebelez mindent a közöny,
kiköpi a langyost az éjjel, csak
a károgók rebbennek széjjel.

Tüzet melenget keblén az igaz,
állja a tekintetet aki nem gaz,
"vörös az ég alja aligha szél nem lesz"
hajtod fejedet ha valamit szégyenlesz.

Gombold ki belőlem
az elrejtett kincset,
simítsd el arcomról
a reá hullott tincset.

Szeressél halálig
én kedves párom,
ketten fedezzük fel
a széles nagyvilágot.

Csak szépet súgjunk
a másiknak fülébe,
szíveddel fizess
szívemért cserébe.

Simítsd el arcomról
a reá hullott tincset,
köszönöm, hogy látod
az elrejtett kincset.

Hosszú fájdalmamba mosolyod harapott
nagyon kérlek vidd el haragom, zord
a világ de kórház után szentebb lesz
az élet, köszönet érte. Ha meglegyintett
a megsemmisülés szele már nem
veszekszem annyit vele, inkább
belenyugszom abba, hogy kell a baj
ha várom már nem is szakad nyakamba.

Európa gyermeke lettem
anyám lógatja zászlaját felettem
tizenkét csillaga mint tizenkét apostol
vigyázza lépteim óvja a rossztól
csizmás lábain olaszok lépkednek
portugál, spanyol fejjel értekeznek
büszke mellét franciák szívják
iskoláit németek koptatják
sokféle nemzettség töri itt a nyelvet
angolul lengyelül össze- összevesznek
bízzunk benne egyszer letisztul a képlet
igaz egyetértést építenek éppen, mert
repedezik a ház a bűnök terhe alatt,
hiába támassza hátával anyánk a falat
tengerek övezte lakhelyünk kiszárad
ha nem építjük újra a megroggyant várat
forrást kell találnunk emberek által,
ha nem akarjuk cserepesre harapni a szánkat
mert akik itt élünk Európában csak
összefogással szeretetben védhetjük
egyesült hazánkat. Szivárványból szőtt
szoknyáját e föld magán hordja míg
le nem szakítja róla egy megszédült horda.

A nagy Rendező színdarabot állít elő
mozgatva a tényeket háttér előtt
teremtett lényeket,
kiválasztva a helyszínt
rendez néha tragédiát fedezzen fel benne
az ember számtalan csodát,
ha komédiát rendez önmagadon nevethetsz,
néha felolvasói esten felfedezheted
saját tested izegsz-mozogsz
mint ki rühes, az nem megy el
aki füves, az sem aki ügyeskedő
fülein ül , ki már csak kereskedő,
ha misét celebrál általa meghívott pap
vele üzen mi lesz holnap.
Rendezése során rájössz néha
az életed mitől béna, ha
felismerted életed célját
együtt mulatsz vele - méltán!
Ha felfedezted mi a hiánycikk
Ő lesz az, ki mindig hiányzik.

Dob veri fel a város csendjét
s amerre áthalad a feltámadt vendég
nem marad szem szárazon.
Vakok újra látnak,
sánták ismét járnak,
élet tölti be a teret,
szól a zene: engem egyetek és vegyetek!
Ez már nem nosztalgia
új igét hirdet az eucharisztia.
Több ezer éve megírt prófécia
beteljesült
a bolygón ezernyi ponton
lélek egyesült
lángok jelennek szerteszét
új pünkösd jeleként!

Utolsókból elsők száz akadály ellenére is,
átugorva mindent mi gát, jellemzi
a lelkes emberfiát.

Nehézség nélkül mit érne a győzedelmi mámor,
emberek ezrei vitézkedtek hazánkban
a duzzadó gáton.

Tűnjetek huhogók kik farkast kiáltotok ott is hol nincs,
a tartalékból húzzuk elő mi drága, szívünk, lelkünk,
ami nemzeti kincs.

Fogcsikorgató keserűség
pásztázza végig e kort,
pedig örömmel kortyolhatnánk
a nekünk rendelt bort,
mely ebben a hazában terem,
mert ez nem jéghideg verem,
de napsütötte tündérkert lehetne,
ha hagynák azok, kik e keserűséget
elvetették mint magot.

Ne félj hazám, nem átokkal sújtott
hely ez, hanem áldással szentelt
szélfútta liget, mely kedvez az időnek,
helynek, embernek, de ne
bátortalanítson el a sok zagyva beszéd,
sül nekünk itt még kenyér, mely ma még
ring a láthatatlan Isten tenyerén.

Látunk még sok napot, de
becsüljük meg a papot, aki adja
az éltető szót, hinti az igét, ki
tiszta ruhában felmutatva az örök jót
és kedvvel szentségekkel látja el,
az önmagában meghasonlott embert.

Halált megvető bátorsággal zengem
keresd a végső jót, mutasd meg
azt az adást, mely nem ismeri a feladást.
Az önpusztítás ideje lejárt, jön a fény
van mentő körülmény, soha
ne add fel a reményt.

Belefárad ki kesereg, ragyogjon
ránk a végtelen szeretet. De ne
menj el olyasmi mellett ami fáj, ami éget,
mert aki magyar az legalább béget
s meghallja azt a jó Pásztor, ki
megmutatta már magát jó párszor.
Hittel éld meg napod
jutalmadat - ígéri - megkapod!