Fogcsikorgató keserűség
pásztázza végig e kort,
pedig örömmel kortyolhatnánk
a nekünk rendelt bort,
mely ebben a hazában terem,
mert ez nem jéghideg verem,
de napsütötte tündérkert lehetne,
ha hagynák azok, kik e keserűséget
elvetették mint magot.

Ne félj hazám, nem átokkal sújtott
hely ez, hanem áldással szentelt
szélfútta liget, mely kedvez az időnek,
helynek, embernek, de ne
bátortalanítson el a sok zagyva beszéd,
sül nekünk itt még kenyér, mely ma még
ring a láthatatlan Isten tenyerén.

Látunk még sok napot, de
becsüljük meg a papot, aki adja
az éltető szót, hinti az igét, ki
tiszta ruhában felmutatva az örök jót
és kedvvel szentségekkel látja el,
az önmagában meghasonlott embert.

Halált megvető bátorsággal zengem
keresd a végső jót, mutasd meg
azt az adást, mely nem ismeri a feladást.
Az önpusztítás ideje lejárt, jön a fény
van mentő körülmény, soha
ne add fel a reményt.

Belefárad ki kesereg, ragyogjon
ránk a végtelen szeretet. De ne
menj el olyasmi mellett ami fáj, ami éget,
mert aki magyar az legalább béget
s meghallja azt a jó Pásztor, ki
megmutatta már magát jó párszor.
Hittel éld meg napod
jutalmadat - ígéri - megkapod!