Méz csorog az akácfáról
mégsem vesszük észre,
gyantát gyujtunk fenyőfákon
kapjunk most már észbe,
lángol már a tetőterasz
pokol táncát járjuk,
kiapadt a forrásvizünk
ebben rejlik gyászunk!

Békegalamb fejünk felett
változatlan kőröz,
öntelt ember unalmában
petárdát lövöldöz,
lehetne már kezünk között,
lábunk alatt éden,
ha nem felednénk Isten nevét
- ez hoz reánk szégyent!