Vastag vattapamacsot lenget a szél az ágak nyögnek
most nem zörögnek, sóhajuk egymáshoz ér - szárnyal a tél.
Sír az anyaföld, túl sok gyermeket temet, pedig a háború
elcsitult mégis ropognak a fegyverek. Hiszem jön még télre
tavasz, ajkak görbülete kisimul, a hamvazószerda gyászos
könnyeket csal még a szemekbe, de tudom a szeretet él,
a nagypéntekkel meghal a szenvedés s a harangok Rómába
mennek. Virágba borulnak a fák, feltámadást ígérnek az anyák,
miközben morzsolják a gyöngyfűzéres imát.
Csak az apák állnak fagyos arccal, belső daccal,
nem tudnak mit kezdeni az Isten nélküli harccal.