Újra előjött belőlem a gyermek
ki megkérdezi anyját a téren,
miért nem adnak ágyat az embernek,
ki az a bácsi és miért fekszik ott,
ha nappal alszik éjszaka járkál,
azért nem fekszik soha az ágyán?
Anyám felelné: élnek emberek
akik ki vannak téve mocsoknak
és sárnak, biztonságot nélkülöző
sok sok sorscsapásnak és mégis
boldogok a szemükben különös
fény ragyog mert tudják csak
átmeneti az otthonuk, úton lévő
keresők, Isten szavát szívükbe
vérrel verejtékkel véső igaz szeretők.
Miért olyan nagy a pocakja a szobornak?
Talán hogy ne lássa a cipője orrát
lenn a sárban, a porban.
Látod lehunyja a szemét, így
a hajléktalant sem látja befelé
tekint, arra aki mindezeket látja.