Az idő mohó vasfoga lezabálta
arcomról a bájt, leradírozta
testemről a kéjt, helyette adott
ráncokat, mélybe húzó láncokat
s adott vágyakat, hogy emeljen
magához az ég. A változások korát
élve válok eggyé a mindenséggel
kóstolgatva teámba a rumot, keringek
megismervén az univerzumot.

Gondolatom százfelé forog, ha
lehajlok forog velem a világ,
pattan bennem az ér s eléri egyszer
majd a nagy óceánt. Tér és idő
távlatait már nem bánom, a
világot rengető deszkákat már
nem vágyom, de még érdekelne
a hópihék csipkéit melyik angyal szabja,
ki tervezi a szilva ízét ha az Isten meg
aszalja, ki tervezte a patak útját,
mely lezúdul a völgybe, hány harangvirág
ringatja fejét az előttem elterülő erdőben.

Mennyi kérdés melyet feltettek mások is talán
melyik lesz az a pillanat, hogy megakad
a tengely miközben forog a föld Isten
talpazatán. Mennyi magmát lövell a
fortyogó föld önmagából, hogy megértsük
soha semmi nem szűnik meg önmagától.
Minden mindennel összefügg a ráncainkat
is kaptuk, tegyünk meg mindent azért,
hogy a Teremtő látókörében
testvéreknek megmaradjunk.