Azt mondtad bolond vagyok, igen de a részeg és a bolond
igazat mond. Kettős énem háborog, elcsitul, majd lázong, újra
és újra vádol embert, Istent, bűnöm terhe kísért ...miért?

Elárvult ország lenyomva víz alá, tavaszi áradás, áztató rothadás,
magába rejtve az életet, a csírát, a végzetet, ring a remény
lesz belőle kenyér? Fogva tart egy gondolat, fojtogat, mondanám,
ha találnék rá szavakat. Miért kapjuk a csapásokat?

Figyeljük a jeleket mi emberek? Megkötözött szó a tiltás most
tébollyá vált bennem, lebilincselt felettesem, csak azt mondhatom
mi illik, mi helyén való. Ma is él a cenzúra, a sötétség ostora,
mely odacsap ha kell, belső műszer már jelez, mit szabad és mit nem.

Meghasonlást hoz a tíltás ágaskodik az igazság, mindenről szólhat rím,
pókról, szajháról, lekvárról, ölelésről, csókról, csak Istenről ne írj, mert
sérti a fület, kényes téma, csak a néma beszél róla, bántja az önérzetet.

Járkálok szobámban mint ketrecben a rab, rázom a rácsot, érted habzik
szám, hazám, ott tartok már, álmomban is verset költök, mintha megszállt
volna már az ördög, tyúkanyóként ülök a fészken minden ízemben szó
nélkül szenvedő hazámért mint fába szorult féreg farkasként üvöltök.

Minden összezavarodott bennem, fellázadtak a betűk, az utolsó első
akar lenni, ahogy a természet keveredik manapság, semmi nincs a helyén,
nő férfiként ossza az észt, a férfi jámboran jobb napokat remél, várva
levágják mint a szarvasmarhát, elfogyott a rím, nyekereg a csárdás...

koldusbotra jutott ország ki hoz neked áldást?

Kipattant belőlem e keserű dal, egy ébresztő, amint a szőlőszemben
éled a tüzes ital, lelkem tébolyultan ide-oda jár, kegyes napsugár
a sötétséget űzd el, a megváltott élet méltósága engem is kötelez.
Választás elé érkeztem nem szolgálhatok két úrnak Istennek és a Mammonnak!