Vétlen védett korba érve
újra csillog szemem,
rokonlelkek kopogtatják
botjaikat velem.
Tavasz tündér táncát
tavi rózsák felett
együtt nézzük napsugaras
délelőttön veled.

Összeköt minket a múlt s
a megfáradt jelen,
összenézünk huncut szemed
incselkedik velem.
Körbenézünk jázminillat
békességet terem,
tétovázó ujjad hegye
megérinti kezem.

Mintha áramütés érte volna
olyan ez most nekem,
húsz éve, hogy várok erre
lehunyom a szemem.
Apró könnyek mint a gyöngyök
elhagyják a helyet
zsebkendőbe itatom fel
újra enyém legyen.

Könnyeimhez ragaszkodom
ennyi csupán kincsem,
ez mutatja, hogy még érzek
hol a szívem ott a kincsem.