Emlékek hídján ha megállok
szívet szorító érzést találok.
Tavaszt zeng egy fénykép
nyár viharos éjjelén zenél,
mint kislány koromban én
március tizenötödikén.

Nemzeti érzéstől mentesen
nem lehet élni - rendesen -
hiszen eső után a föld szaga
soha nem a régi, új illatot
áraszt frisset harmatost
feledve a dörgést
az esti haragost.

Az emberek sorsa mint a libikóka
hol fönn hol lent indul harangszóra
soha nem feledjük a vasárnapokat
mise után az együtt töltött
családi napokat,
a testvéri csínytevést
a görbe barackfákat,
hol nagyapánk

vágta le az ágat...
s néha megállok
egy régi ház előtt,
hol a szomszéd néni
mosolya bennem bukkan elő, mert
Ő már nincsen,
vagy csupán nem látszik
mert a hajammal már
szellőként játszik.